BÜKKALJAI KŐ-ÚT
A Bükk-hegység déli előterében húzódik meg szerényen a Bükkalja hullámzó dombvidéke, ahol a Bükkből lesiető patakok völgyeiben megbújó falvak és az erdőkkel, kaszálókkal és gyümölcsösökkel borított dombvonulatok számos természeti és kultúrtörténeti kincset, ritkaságot rejtenek. A Bükkalján egy sajátos helyi építészeti kultúra alakult ki, amely minden esetben szervesen használta a Bükkalját borító vulkáni tufa adottságait. Sajátos kővilág az, amelyben a térség falvai élnek: kőfalú házak, azokhoz csatlakozó kőkerítések, kőhodályok, barlanglakások és tufába vájt pincék, a patakokon és árkokon átívelő kőhidacskák, sírköves temetők, út menti feszületek, kőpadok és a titokzatos kaptárkövek földje ez. Ezt a csodás vidéket szeli át a Bükkaljai Kő-út, mely Siroktól Kácsig 16 települést érint. Az út mentén felfedezhetjük a Bükkalja természeti értékeit, a települések kultúrtörténeti nevezetességeit, megkóstolhatjuk a vidék méltán híres borait és élvezhetjük a helyiek vendégszeretetét. Itt, a Bükkalján találkozhatunk a legnagyobb számban a magyar tájak egyik legkülönlegesebb, s egyben legrejtélyesebb természeti és kultúrtörténeti értékeivel, a 2014 novemberében természeti emlékekként országosan is védetté nyilvánított fülkés sziklákkal, a kaptárkövekkel.
A Bükkalja térsége régóta lakott, erre bizonyíték Cserépfalu határában, a Suba-lyuk barlangból előkerült 60-70 ezer éves neandervölgyi ősember leletek. De talán az első komolyabb, mai napig fennmaradt, jól látható nyomot valószínűleg a kora-népvándorláskorban itt megjelenő ismeretlen népesség hagyta, akik a Bükkalja 72 riolittufa-tornyába mintegy 473 sziklafülkét faragtak. E különleges földtani és régészeti-néprajzi értékeket képviselő sziklaalakzatok a kaptárkövek. A bükkaljai dombvidéket méltán nevezhetjük a „kaptárkövek földjének”, hiszen itt található a magyarországi kaptárköveknek több, mint kétharmada.
A kőzettani adottságokon egy sajátos helyi építészeti kultúra alakult ki, amely minden esetben szervesen használta a Bükkalját borító riolittufa adottságait. Az elmúlt két évezred alatt a táj és az itt élő ember egy olyan komplex természeti-kultúrtájat alkotott, ami Európában szinte példa nélküli. Nem könnyű feladat számba venni, hogy mi mindenre használták fel a Bükkalja falvainak lakói a helybeli követ. A kőfalazatú házak, azokhoz csatlakozó szárazon rakott kőkerítések és támfalak, barlanglakások és tufába vájt pincék, a patakokon és árkokon átívelő kőhidacskák, sírköves temetők, út menti feszületek, kőpadok – mind-mind sajátos, szinte mediterrán hangulatú – „kővilágot” idéznek.
Hogy mikor vájhatták az első barlanglakásokat illetve pincéket a Bükkalján, ezt ma már nehéz lenne megmondani. Egyesek szerint 11. századi az a néphagyomány által remete-laknak használt sziklahelység, melyet Demjén nyugati határában találhatunk egy völgyfal sziklapadjába mélyítve. Azonban az első írásos emlékek a pincékről csak a 15. századból származnak. Az egri káptalan birtokkönyve ekkor tesz említést a Király-szék alatti üregekről, melyek Eger legkorábbi pincéi lehettek. Az azóta eltelt félezer évben számtalan pincét faragtak a környező dombokba, amelyek mai napig is meghatározzák a bükkaljai települések arculatát.
Az alapkőzetbe nem csak borospincéiket vájták az itt élők, hanem lakóhelyiségeiket is. Ezek a sziklába faragott barlanglakások nem egy településen még ma is megtalálhatók, sokszor egymás felett két-három szinten, utcákra fűzve egész településrészeket alkotnak. Szép példáit találjuk ennek Sirokban, Egerszalókon, Ostoroson, Szomolyán, Noszvajon, Cserépfalun, Cserépváralján és Tibolddarócon. Mára a barlanglakások elsősorban gazdasági rendeltetést kaptak, istállóvá, óllá, terménytároló helyiségekké alakították át őket. Az utóbbi időkben több szép kezdeményezés is történt a barlanglakások megmentésére: többükben tájházat, közösségi helyiséget, művészeti központot vagy szálláshelyet alakítottak ki.
Ahogyan az erdővidékek lakói mesterei voltak a famunkáknak, s szinte mindent el tudtak készíteni fából, hasonlóan volt ezen a tájon a kővel. Az itt élők számára a kő nem merev, rideg, nem barátságtalan ásványi anyag, hanem sajátosan élő, alakítható, mobilis, variáció gazdag élettér „szerves” része. S engedelmes, mert az itt élők ismerik, tudnak bánni vele. Így a Bükkalján több helyen, Sirokban, Demjénben és Szomolyán is népi kőfaragó központok alakultak ki. Például demjéni kőből demjéni mesterek közreműködésével faragták az egri bazilika szobrait és számos egri barokk épület szobordíszét. De számtalan köztéri, elsősorban szakrális témájú szobrot, feszületet fedezhetünk fel a vidék falvaiban, illetve települések külterületein a régi dűlőutak mentén. Díszes kőfaragások nagy számban fellelhetők még napjainkban is a Bükkalja településeinek temetőiben, hol számos, akár művészeti alkotásnak is beillő faragott kő síremléket találunk a 19. századból.
A Kő-út által érintett településekről további információ található a tematikus, településeket bemutató kiadványokban, illetve a bukkalja.info.hu weboldalon. A Kő-út mentén turistajelzések, információs táblák és az információs füzetekben térképek segítenek a tájékozódásban.
