background

Demjéni Kőfaragó Tanösvény

A tanösvény a Bükkalja földtani felépítésében jelentős szerepet játszó miocén korú vulkáni eredetű kőzetek sokoldalú felhasználását mutatja be. Ezek a kőzetek teremtették meg a Bükkalja kőkultúrájának alapját, s Demjén számtalan kőértéke is ennek a kultúrának a „terméke”. A tanösvény a falu központjából, a Szépasszonyvölgy utcából indul, és a település keleti határában egy kört megtéve mutatja be az egykori, valamint mai napig is működő kőbányát. Utunk során érintünk pincéket és barlanglakásokat, eljuthatunk a kőhodályhoz és a kőfaragó házhoz is. A tanösvény végül a temetőben zárul.

Nem könnyű feladat számba venni, hogy mi mindenre használták fel a Bükkalja falvainak lakói a helybeli követ. Sajátos kővilág az, amelyben a Bükkalja falvai, így Demjén is éltek. A kőfalú házak, azokhoz csatlakozó kőkerítések, barlanglakások és tufába vájt pincék, a patakokon és árkokon átívelő kőhidacskák, sírköves temetők, út menti feszületek, kőpadok – mind-mind sajátos, szinte mediterrán hangulatú – kővilágot idéznek. Fontos anyaga volt a falu tradicionális kultúrájának a kő. S ahogyan az erdővidékek lakói mesterei voltak a famunkáknak, s szinte mindent el tudtak készíteni fából, hasonlóan volt ezen a tájon a kővel. Az itt élők számára a kő nem merev, rideg, nem barátságtalan ásványi anyag, hanem sajátosan élő, alakítható, mobilis, variációgazdag élettér szerves része. S engedelmes, mert az itt élők ismerik, tudnak bánni vele.

1. állomás: A demjéni kőfaragó mesterség tradíciói

A felszínen vagy annak közvetlen közelében elhelyezkedő tufa kiváló építőanyagnak bizonyult, mivel könnyen megmunkálható és faragható. A kőfaragó tevékenység szempontjából a fehéres színű, laza riolittufa és a vörösesbarnás színű dácittufa játszott fontos szerepet.

Kaptárkövek

Demjén központja fölé magasodó Bányaél (Kő-tető) sziklafalán 23 db fülke található, melyeknek mesterségesen kialakított tető felületébe faragott lyukak és csatornák mélyülnek. A falutól északra a Pünkösd-hegyhez kapcsolódó Hegyes-kő-bérc nyugati, sziklás vonulata a Hegyes-kő-tető, amelyen öt egymástól elkülöníthető kaptárkő emelkedik. A lelőhelyen összesen 11 db fülke számolható össze. A falutól északra a Laskó egyik nyugati mellékvölgyében, a Remete-völgyben, egy sziklahelyiséget magába foglaló alacsony riolittufa sziklán 6 db - jobbára csak nyomokban fölfedezhető - fülke van.

2. állomás: Barlanglakások

A barlanglakások olyan építmények amelyek a nép építészetét, építőkultúráját képviselik. A barlanglakásokat szinte kivétel nélkül a közvetlen termelőmunkával foglalkozók (földműves, kézműves, bérmunkás) építették. A legjelentősebb barlanglakás együttesek az egykor a kőbányászatukról ismert területekhez kapcsolhatók, így Demjénhez is.

A Bükkalján nemcsak a kőből építkeztek, hanem a kőbe is. Ezt leginkább a falu nagyszámú borospincéi szemléltetik (összesen 304 darab). Ezeknek talán legszebbike a Bem utcában és a Szépasszonyvölgy utcában található. Az itt élő ember nemcsak pincéjét, hanem gazdasági épületeit, sőt, olykor lakhelyét és hétköznapi életterét is a kőbe vájta. Ennek köszönhetően készülhetett a falu északkeleti határában, a Hegyes-kő déli oldalába vájt közel 200 m² alapterületű kőhodály.

A falu déli határában, a főúttól jobbra eső hegyoldalban - Alsó-Bendom területén - mai napig megtaláljuk még az egykori barlanglakásokat, melyek jó része ma már borospinceként használatos. A Bükk hegység barlanglakásainak is van halvány emléke a barlangépítmények egyházi használatának. Ilyen a településtől északnyugatra, a Pince-völgyben levő Remetebarlang, melyben egy nagyjából 6 x 3,5 m-es üreg bújik meg. Ebben a tüzelés, a fűtés nyomai fedezhetőek fel, mellette pedig a sziklafalban két kaptárfülke vehető ki, az egyik még viszonylag épségben. A pincehelyiség ajtaján belépve még ma is láthatjuk a hajdani – szintén az alapkőzetből kifaragott – tűzhely és fekhely nyomait, és a falba faragott polcként funkcionáló tároló-vakablakokat.

3. állomás: A kőbányászat

A kőbányászás és kőfaragás általában nem különült el egymástól, ugyanazon tevékenység két munkafázisát jelentették. A faragással jobban is lehetett keresni, mint a fejtéssel, már csak azért sem szívesen végezték csak a bányabeli munkát. A két munka persze szorosan összefonódott: „Nem lehetett jó kőfaragó, aki a bányászáshoz nem értett, de jó bányász sem lehetett, aki nem tudta, hogy mi van a kőben. Egy kőfaragónak már a hegyben ismernie kellett a követ, mikor ránézett, már akkor tudnia kellett, mi lehet belőle.” (Víg Sándor – Szomolya)

A kőfejtés kemény, embert próbáló munka, de nem volt szakképzettséghez kötött foglalkozás. Gyakran szállt apáról fiúra. A 12–13 éves fiúgyermek a hat elemi elvégzése után gyakorta segített apjának, közben elsajátította a munkafogásokat, és már fiatalon képes volt olyan teljesítményre, amit erős, de a kőbányászatban járatlan felnőttek sem tudtak utánozni.

A 18. század első évtizedeiben a püspök-földesúr megindította Demjénben az uradalom építkezéseinél a jól felhasználható riolittufa bányászatát a Szőlő-hegy aljában. A kőfejtőről 1701-ben történt először említés, amikor Pezti János kőfaragó az egri Szent Mihály templom helyreállításához 48 db ablakkövet szállított. A kőfejtő-központ kialakulását nagyban elősegítette nem csupán az itt fejtett kőanyag kiváló minősége, hanem a bányák kedvező közlekedés-földrajzi fekvése is, ugyanis azok akkor az Eger–Kerecsend–Pest felé haladó régi közút, a postaút mentén feküdtek. Az „alsó” kőfejtő az úgynevezett Eresztvényi bányával azonosítható, míg a „felső” a Pünkösdhegyi bányaként volt ismert. 1859-ben Szabó József geológus felkereste és megvizsgálta a környéket, s leírása szerint a riolit legnevezetesebb lelőhelye Demjénben a Pünkösdhegyi bánya, ahol a kőzetet útépítéshez fejtették (a Hideg-völgyben ugyanez a kőzet található). Az Eresztvényi bánya köveit igen jól faraghatónak találta, mely ellenálló a tűzzel, vízzel, faggyal szemben. Az itt kitermelt köveket útépítésen túl hídépítéshez, faragottan határjelző vagy kútfalazati, illetve fedőkövek, lépcsők, sírkeresztek és oszlopok készítésére használták fel. 1943-ban még mindig szobrászati felhasználásra alkalmas kőként volt ismert. Az 1940-es évek végén a bányát a kitermelt kövek szállítási nehézségei miatt bezárták.

A településen ma újra találunk működő bányákat, ezen kívül pedig felhagyott kőfejtőt is. A Nagyeresztvényi riolittufa bánya Demjén község külterületén, a község belterületétől ÉK-i irányban kb. 400 m-re található. A bányatelek a nagyeresztvényi érseki kőbánya és az úgynevezett parasztbánya összevonásából keletkezett. A bányatelek területe 4,3 ha. A kőfejtő több évtizedes szüneteltetését követően „Demjén II. – riolittufa” bányatelek néven 2002-ben került bejegyzésre a Miskolci Bányakapitányságon. Jelen időszakban, a bányában termelhető kőzet hasznosítása – a piaci viszonyok miatt – korlátozott. Nagyobb mennyiségben díszítő- és burkolókőként a Korona Borház és a Demjéni termál- és élményfürdő építésénél használták és használják fel.

 

4. állomás: A kőfaragás

Demjén, Sirok, Eger, Szomolya, Noszvaj, Bogács nem csupán a kőbányászat, hanem a kőfaragás regionális központjai is voltak. Elsősorban a vulkáni tufa forgalma volt jelentős, amit építkezésekhez fuvaroztak. A kevéssé megmunkált építőkő, a lábazati, cikló- és kváderkövektől a kővályúkig, útjelzőkig, káposztáskövekig számos készítményt állítottak elő eladásra. Az ablakkeretek, tornácoszlopok a hagyományos népi építészet átalakításában játszottak szerepet a 18. századtól. Az igényesebb munkát követelő sírkövek és feszületek ugyancsak széles körben terjedtek, s divatot is teremtettek az érintkező tájakon. Demjén szintén kőfejtő, kőfaragó központ lett, ahol a 18. század közepe óta folyik a termelés, s a kőházak aránya eléri a 100%-ot. Régebben főként ablakkeretet, kéménykövet, kúriáknak való tornácoszlopot vágtak kőből és szállítottak még a Tisza vidéki megrendelőknek is.

A kőfaragás évszázadok óta szakképzettséghez kötött mesterség, művelői gyakran a kőművesekkel alakítottak közös céhet. A kőfaragókat eredetileg a kőműves megnevezés jelölte. A 16. század második fele óta illeti e szavunk a falrakást, vakolást végző mesterembereket, amikor is a mesterségeken belüli munkamegosztás kibontakozott. Az iparosok többsége is csupán segédlevelet szerzett, nem tett mestervizsgát. A kővágók és a kőfaragók ugyanazokkal a szerszámokkal dolgoztak, de utóbbiak finomabb munkát végeztek, ezért tevékenységük között minőségi különbség állapítható meg.

A demjéni kő minőségének köszönhetően igen sok helyre eljutott. Telekesy István egri püspök 1713. március 20-án majd az év december 8-án kötött szerződést, hogy az egri barokk székesegyház építkezéséhez követ termeljenek Deménden. 1730-ban Déri András és Holló Ferenc fuvarosok 47 szekér követ szállítottak a deméndi kőfejtőből a kápolnai serház építésére. 1744-ben a demendi faragott kövekért, ajtó- és ablakkeretekért 16 forintot fizetett Haller Sámuel ispánja. A köveket a földesúr gyöngyösi építkezéseinél használták fel. Az 1730-as években a Szőlőhegy aljában is volt kőfejtő, melyet Steyer János egri kőfejtő üzemeltetett, mint bérlő. 1787-ben a kőfejtőben vágott követ a kerecsendi kocsma pinceépítésénél használták fel.

               

Demjénben több család foglalkozott kőfaragással, ezek közül a legismertebb Nagy Antal és édesapja Nagy Sándor. Nagy Antal fennmaradt munkái ma is megtekinthetőek, mint például egy magyar baka vagy egy kőoroszlán szobra.

A tanösvényvezető füzet itt letölthető: magyarenglish, deutsch, polski.

2017  Kaptárkő Természetvédelmi és Kulturális Egyesület   globbers joomla templates